Blog bejegyzéseim
– 2019 –
Vágyak és remények
Közeleg az év vége. Akarva, akaratlanul is egyfajta számadást végzünk. Vajon az év eleji fogadalmainkból, vágyainkból és reményeinkből mi az, ami valóra vált, s ha mégsem, az csak rajtunk múlt-e? El tudjuk-e fogadni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük? A kudarcot valami negatív dologként éljük-e meg vagy tapasztalásként? Vagy a sorsunk részeként?
Vágyainkra és reményeinkre egyaránt tekinthetünk hajtóerőként és korlátként.
A vágyaknak csak akkor van értelmük, ha azok reálisak. Vágyjunk arra, amire vágyhatunk! Minden egyes irreális, sorsunkba nem illő vágyunk a saját boldogtalanságunk felé hajszol. A buddhisták szerint, mindaddig, amíg vágyaink vannak szenvedni fogunk. Vagy azért, mert teljesülnek, vagy azért, mert nem.
A vágy az egoból jön. Ha elfogadnánk a sorsunkat nem vágyakoznánk, hanem a jelenben élve élveznénk a pillanatot. Totál felesleges takarítás közben arról ábrándozni, hogy a Bahamákon lógatjuk a lábunkat. A takarításban is meg lehet találni azt a pillanatot, ami kellemessé teszi. Csak meg kell próbálni.
Elgondolkoztál már azon, hogy irreális vágyaid mennyi időt és energiát emésztettek fel mondjuk ebben az évben? Hányszor terelték el a jelen pillanatról a figyelmed? A MOST megélésére holnap már nem lesz lehetőséged.
Ismerjük a mondást: A remény hal meg utoljára. Amikor az ember mélyponton van, valami negatív dolgot él át, kapaszkodója sokszor a remény. Ami abban a pillanatban talán hasznos lehet. De mi történik azután, hogy az utolsó reménysugár is elszáll? Kétségbeesés, depresszió, hibáztatás, önsajnálat és még sorolhatnám a végtelenségig.
Szintén a buddhistákat idézve: felül kell kerekedni a félelmeinken és úrrá lenni a reményen. Mert a remény abból táplálkozik, hogy nem tudjuk elfogadni azt, ami van, vagyis a sorsunkat. Pedig csakis az történhet velünk, ami a sorsunkban benne van. Így a remény csupán egy hamis illúzió.
Akkor most mi legyen? Ne legyenek vágyaink és reményeink? DE legyenek! Csak ismerjük fel meddig szolgálnak bennünket és mi az a pont, ami után már csak korlátoznak minket.
Ha megpróbálunk így hozzáállni, sok mindent másként élhetünk meg a 2020-as évben.
Boldogság
Sokan kérdezik tőlem, hogy mi a boldogság titka? Erre általában három válaszom van:
1. Ha a vágyaink összhangban vannak a lehetőségeinkkel. Vagyis arra vágyjunk amire vágyhatunk! Irreális vágyainkkal saját börtönünkbe zárjuk be magunkat.
2. Felismerjük az életünk sorsszerűségét. Amikor az ember – akár keserű kudarcok árán is, de – rájön, hogy van egy felsőbb rendező erő, ami az egot is képes térdre kényszeríteni – nevezzük ezt jelen esetben sorsnak – akkor már eljutott a felismerésig. És ha az ember felismeri, elfogadja és teljesíti a sorsát, akkor cserébe a boldogság nevű érzés a jutalom.
3. A boldogság egy tudatos döntés afelé, hogy a körülményektől függetlenül jól érezzük magunkat a bőrünkben. Az áldozati tudatosságban szenvedők mindig másokat hibáztatnak azért, mert boldogtalanok.
Az individualizmus hirdetése, a legyél más, mint a többi, tűnj ki a tömegből sokszor irreális vágyakba hajszolja az embert. A közösségi médiában megjelenő nagyon sok esetben „álboldogságot” hirdető ismerősökhöz való folyamatos viszonyítás elégedetlenséghez, önmagunk leértékeléséhez vezethet. Több ezer évvel ezelőtt egy kis városban lakó ember sokkal boldogabb lehetett, mert kevesebb emberrel tudta összehasonlítani magát, mint mai modernkori társa. Nem beszélve arról, hogy a középkorban az ember értéke a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyétől függött, így valóban csak arra vágyott, amire vágyhatott.
Minden társadalmi rendszer meghatározza a vágyainkat. A materialista-egoista-fogyasztói társadalom elhiteti velünk, hogy árucikkek, szolgáltatások, élmények vásárlásával boldogabbak leszünk. Óriási csapda ez. A boldogság nem árucikk, hanem egy bennünk rejlő lehetőség, melynek kiaknázása csak rajtunk múlik.
A ”mindig fejlődés” jegyében az újabb és újabb célkitűzések egy ideig motiválnak, feltöltenek és előre visznek, de vigyázni kell hogy nehogy belefáradjunk, belefásuljunk. Ha elfogadnánk a középszerűséget megszabadulnánk a ragaszkodástól, hogy különlegesek legyünk. Ez nem azt jelenti, hogy megragadunk egy szinten, hanem, hogy merünk boldogok lenni így is. Te be mered ezt vállalni?
Flow, avagy a boldogság egyik útja
Csíkszentmihályi Mihály flow tézise középpontjában az ún. csúcsélmény átélése áll. A csúcsélmények leginkább akkor jönnek létre, amikor nagyon mélyen belefeledkezünk valamilyen tevékenységbe.
Csíkszentmihályi flow-nak, azaz áramlatnak nevezte azokat a tökéletes pillanatokat, amelyeket az öröm, a kreativitás az élet teljes felvállalása jellemez. Mindannyian éltünk már át olyan pillanatokat, amikor azt érezzük, hogy teljesen átszellemülünk. Ezt az érzést hívjuk „tökéletes élmény”-nek. A flow valójában egy pszichológiai állapot, amelyet mi magunk vagyunk képesek létrehozni.
A flow-ban megélt mentális állapotot 7 pontban lehet összefoglalni:
1. A cselekvés és a tudat összeolvadása: A flow állapotában annyira magával ragad az adott tevékenység, hogy szinte eggyé válunk a mozdulatainkkal.
2. A flow-ba csak akkor kerülhetünk, ha előre világosan meghatározzuk a céljainkat, azaz pontosan tudjuk, hogy mit kell tennünk.
3. A pillanatnyi feladatra való koncentráció: a flow állapotában semmiféle más gondolat nem vonja el a figyelmünket a pillanatnyi feladatról.
4. A flow-ban kikapcsol az ego. Eltűnnek a szorongások és a negatív gondolatok, mindez igen nagy erőt ad és a flow élménye után sokkal erősebbnek és pozitívabbnak éli meg magát az ember, mint előtte.
5. Az időélmény átalakulása: a flow-ban nincs időérzékelés, úgy érezzük, hogy megáll az idő.
6. A flow élmények önmagukban is jutalomértékűek.
7. A flow-hoz fontos, hogy az ember a képességeinek megfelelő kihívással kerüljön szembe. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az ember minél inkább elkerülje azokat az élethelyzeteket, amelyek elmaradnak képességeink aktuális szintjétől, mert ilyenkor gyakran hatalmába keríti az unalom, apátia, és a frusztráltság érzése. Így teremtődik meg az antiflow vagyis a boldogtalanság érzése.
Iratkozz fel
Csatlakozz a hírlevelemhez
Transzgenerációs örökségeink
„Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” George Orwell
A generációnkban megbúvó feldolgozatlan események, traumák – még ha már rég feledésbe merültek is – hatással lehetnek ránk. Őseink láthatatlan energiaként bennünk élnek és megoldatlan problémáikat vég nélkül ismételjük, mindaddig amíg egyszer valaki meg nem találja rá a megoldást. A családunk története a mi történetünk, akár tetszik, akár nem. A tünet (legyen az fizikai vagy lelki) mindig a trauma ismétlése, a tudatalatti próbálkozása, hogy újra játssza a megoldatlant, hogy ezzel lehetőséget biztosítson a „helyrehozásra”. Ha a probléma nálunk jelentkezik, csak rajtunk múlik, hogy közreműködünk-e a feloldásban.
Az olyan tragédiák, mint az öngyilkosság, gyilkosság, elhagyás, háború, meghurcolás, jelentős vagyonvesztés, korai gyermek-, testvér-, szülőhalál, börtön a szenvedés generációról generációra átadott hullámait kelthetik.
Amikor a nagyanyánk az édesanyánkkal terhes volt, annak a petesejtnek az elősejtje, amiből kifejlődtünk már megvolt az édesanyánk petefészkében. Vagyis három generáció osztozik egy biológiai környezeten. Ugyanez igaz apai ágon a spermiumokra. Míg a nők egész életre elegendő petesejtkészlettel születnek, addig a férfiaknak azt követően is keletkeznek hímivarsejtjeik, hogy elérték a pubertáskort. A sejtbiológusok szerint a gondolataink és érzéseink hatással lehetnek a DNS-ünkre. A megélt traumák módosíthatják a génjeinket.
Egyre több olyan ember keres fel, ahol a probléma gyökere a generáció valamely tagjára vezethető vissza. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy merjük megismerni a saját múltunkat, a gyökereinket, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, mert a gyógyulás kulcsa sokszor ebben rejlik.
Előfordulhat, hogy saját problémaként éljük meg valamely családtagunk feldolgozatlan traumáját.
Részlet Mark Wolynn: Örökölt családminták című könyvéből (melyet a téma iránt érdeklődőknek szívesen ajánlok).
„Amikor Jesse-t megismertem, már több, mint egy éve nem tudta végigaludni az éjszakát. Az elmúlt év során sem orvosok, sem pszichológusok, sem természetgyógyászok nem tudtak neki segíteni, sőt még az alvásklinikán sem járt sikerrel. Korábban mindig könnyen elaludt, aztán egy éjjel nem sokkal a tizenkilencedik születésnapja után, hajnali fél négykor hirtelen felébredt. Úgy érezte majd megfagy. Fázott, reszketett és akármit csinált nem tudott felmelegedni. Pár órával később, számos takaróba burkolózva még mindig teljesen éber volt. Vacogott, kimerültnek érezte magát, és valami furcsa, addig sosem tapasztalt félelem is szorongatta. Attól félt, ha visszaalszik valami borzalmas dolog fog történni vele. Ha elalszom soha többé nem ébredek fel. Valahányszor úgy érezte, hogy végre kezd elálmosodni, ez a félelem visszarántotta az ébrenlétbe. A jelenség a következő éjjelen is megismétlődött, majd rendszeressé vált. Jesse tudta, hogy félelme irracionális, mégsem tudott úrrá lenni rajta.
Elkezdtük feltárni a dolgot. Megkérdeztem, hogy szenvedett-e a családjában bármelyik ágon valaki olyan traumát, amelyben szerepelt a fázás, az alvás, a tizenkilenc éves kor.
Aztán elmesélte nagybácsija tragikus halálát, aki tizenkilencévesen fagyott halálra, miközben az elektromos vezetékeket ellenőrizte valahol Kanada északnyugati területén. A hóban talált nyomokból kiderült, hogy a végsőkig kitartott. Végül arcra borulva találták meg egy hóbuckában. Halála olyan tragikus veszteség volt, hogy attól fogva a családban még a nevét sem ejtették ki.
Jesse az általa személyesen soha nem ismert nagybátyja rettegésének néhány aspektusát tudat alatt átvette, amikor elérte azt a kort, amikor ő meghalt. Mégpedig a rettegést, hogy átengedi magát az öntudatlanságnak. Ami a nagybácsi számára a halált jelentette, az Jesse-ben az elalvással vont párhuzamot (alvás=kis halál).
A terápia során Jesse nemcsak az álmatlanságtól szabadult meg, hanem egyúttal a családjához, a jelenhez és a múlthoz való kapcsolódását is mélyebben megismerte.”
A szavak (gondolatok) ereje a kommunikációban
A kapcsolataink és az életünk minőségét határozza meg a kommunikációnk minősége.
Az emberi kapcsolatokban a zavarok legtöbbször a kommunikáció zavaraiból származnak, és ezeknek többsége orvosolható lenne csupán a kommunikáció javítása révén. Azt, hogy ki, és hogyan, milyen szinten képes kommunikálni azt az egyén korábbi tapasztalatai határozzák meg, a benne lévő érzések és gondolatok, melyek forrása a tudatalatti. Gondolataink érzéseket keltenek, melyek aztán szavak, cselekedetek formájában manifesztálódnak. Az emberek általában alacsony tudatossági szinten, ösztönösen kommunikálnak. Ha azonban a tudatosság foka növekedne, növekedne a kommunikáció hatékonysága is. Ez különböző tréningeken igen jól fejleszthető.
De mi van mindezeken túl?
A szó egykor varázslat volt. S hogy ma is akként kezeljük-e, csak rajtunk múlik. Szavakkal boldoggá tehetünk, bánthatunk vagy megfélemlíthetünk másokat. Vagyis teremthetünk, építhetünk és rombolhatunk. A kimondott szónak, ugyanúgy, mint a gondolatnak rezgése, ereje van, ami elindít valamit a világban.
Számos kísérletet folytattak fentiek bizonyítására. Csupán néhány a sok közül:
1.) Luther Burbank, amerikai botanikus, növénytermesztő, akit a „növényekkel suttógónak” is neveznek. Képes volt a szavaival (gondolataival) úgy hatni a kaktuszra, hogy az elhullajtotta a tüskéit. És hogyan? Egyszerűen csak megkérte őket (egész pontosan hosszú időn át beszélt hozzájuk), hogy ne növesszenek védelmező tüskéket.
2.) Dr. Masaru Emoto japán professzor rizskísérlete: három üvegbe rizst tettek, majd ráöntöttek vizet. Egy hónapon keresztül az első üvegben lévő rizsnek azt mondták, hogy köszönöm, a másodiknak, hogy hülye vagy, a harmadikkal pedig nem foglalkoztak. Egy hónap után az első üvegben lévő rizs érni kezdett és kellemes illatot árasztott, a második megfeketedett, a harmadik rothadni kezdett. (Videót lásd a lap alján lévő linkre kattintva angolul.)
3.) Dr. Masaru Emoto a vízkísérleteivel vált világhírűvé, amiben azt bizonyította, hogy a víznek szép és szabályos a kristályszerkezete (vagyis jól érzi magát), ha kellemes zenét hallgattatunk „vele” illetve ha pozitív szavakat üzenünk, mint amikor mindennek az ellenkezője történik. Ugyanis akkor teljesen megváltozik (negatív irányba) a szabályos kristályszerkezet. Testünk 70%-a víz. Gondoljuk csak végig mit is jelent a hétköznapi kommunikáció szintjén ez a kísérlet az emberre nézve!
És mindez mit bizonyít? Hogy a bennünk lévő gondolatoknak, érzéseknek, a kimondott szónak óriási ereje van, mert képesek vagyunk hatni a világra, amiben élünk és ami elkerülhetetlenül visszahat ránk.
Ha a kommunikációról esik szó, azon ne csak a másik emberrel való kommunikációt értsük, hanem az önmagunkkal való kommunikációt is. Hiszen ahogy a kommunikációval képesek vagyunk hatni másokra, ugyanúgy képesek vagyunk hatni saját magunkra is. Negatív szavakkal, gondolatokkal negatív irányba, pozitív szavakkal, gondolatokkal pozitív irányba. Rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk. Hiszen minden önszuggesztió megvalósulásra törekszik.
Konfliktus
Konfliktusok voltak, vannak, és lesznek
A döntéshelyzet sokszor hoz létre konfliktushelyzetet. A konfliktusok biztosítják ugyanis különbözőségünket: emiatt vagyunk mások, mint a többiek, ez adja különlegességünket, egyediségünket, miközben új megoldásokat segít elő, és támogatja a változást, a fejlődést. “Ha két ember mindig egyetért, egyikük felesleges“, hangzott el Wrigley amerikai üzletember szájából 1931-ben. Ha pedig a konfliktusok jelenléte törvényszerű, és sok esetben hasznos, akkor az egyetlen kérdés az az, hogyan kezeljük őket. A valódi kihívás tehát az, hogy mit kezdünk egy konfliktussal, ha megjelenik: ki tudjuk-e használni a benne rejlő lehetőségeket. (A feszültségben, vitában mindig van erő- ami pozitívba fordítható.)
A konfliktusok lehetnek destruktívak, amikor legalább ez egyik fél érdekei sérülnek, és általában komolyabb hatalmi különbség, vagy bizalomhiány van a felek között. A konfliktus ugyanakkor lehet konstruktív, építő jellegű is, ha sikerül kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Ilyenkor van egyet nem értés, vita, de a részt vevő felek ezzel együtt is arra törekednek, hogy találjanak olyan megoldást, ami mindenki számára megfelelő. Ezt a fajta hozzáállást nyerő-nyerő, vagy win-win megoldásnak is nevezik.
A konstruktív és intelligens konfliktuskezelés ismérvei
1. Határozzuk meg, hogy milyen típusú konfliktusban veszünk részt. Gyakran adódik konfliktus kommunikációs félreértésből.
2. Ne kerüljük, hanem vállaljuk a konfliktust. Az elkerülés a lehető legrosszabb stratégia.Hiszen elveti a megoldás lehetőségét.
3. Tiszteljük önmagunkat és partnerüket.
4. Úgy közelítsük meg egymás konfliktusban álló érdekeit, mint az együttműködés által megoldható problémát.
5. Figyeljünk egymás kommunikációjára, próbáljuk meg minél érthetőbben közölni az információkat. Mit szeretnék elmondani? Mit szeretnék kapni a beszélgetéstől? Ha ezt tisztázom, irányíthatom a beszélgetést.
6. Fejlesszük önmaguk konfliktuskezelő képességeit, stratégiáit. Lsd. lenti ábra.
7. Legyen reális önismeretünk, ismerjük saját reakcióinkat a konfliktushelyzetekben.
8. A konfliktuskezelés folyamatában maradjunk mindvégig erkölcsös emberek.
9. A vitában az győz, aki nyugodtabb tud maradni.
10. Nézzük magunkat és a helyzetet kívülről. Megláthatunk benne olyan dolgokat, amiket belülről figyelve nem veszünk észre.
11. Tegyük fel a kérdést: Vajon miért vitázik velem, milyen érzései lehetnek? Menjünk át megfigyelő állapotba- ez nyugalmat ad.
12. Hagyjuk beszélni a másik felet, mondjon el mindent (minél vérmesebb, annál kevésbé fog meghallgatni minket).
13. Varázsszavak: hallom, amit mondasz…, értem, értelek, értem, hogy te ezt akarod (rövidített formában elismétlem, amit a másik mond).A figyelem és a megértés nyugtatólag hat.
14. Soha ne minősítsük azt amit a másik mond (pl.hülyeség, amit mondasz- gondolni lehet).
Konfliktusmegoldási stílusok
Kenneth L. Thomas és Ralph H. Kilmann szerint az alábbi öt konfliktuskezelési stratégia különíthető el két tengely, az önérvényesítés és az együttműködés mentén. A kulcs, hogy ki mekkora nyereséget tud az adott stratégia alapján elérni.
Elkerülés:
A legrosszabb stratégia. Alacsony önérvényesítés és alacsony együttműködés jellemzi. Nincs, vagy alacsony a nyereség a helyzetben.
Versengés:
Magas önérvényesítés és alacsony együttműködés jellemzi. Magas a saját nyereség, de ellenszenvet válthat ki.
Alkalmazkodás:
Alacsony önérvényesítés, magas együttműködés jellemzi. Ebben a helyzetben a másik nyer.
Kompromisszumkeresés:
Közepes szintű önérvényesítés és együttműködés jellemzi. A már elfogadható közös nyereségre törekszik.
Problémamegoldás (asszertív):
Magas önérvényesítés és magas együttműködés jellemzi. A közös nyereséget próbálja maximalizálni. Ez a win-win helyzet.
Mindegyik stratégiának megvannak a maga erősségei és gyengeségei, amelyek különböző helyzetekben remekül használhatóvá teszik mindegyik stratégiát.
A terápia lényege a változás
A terápia szó eredete [ < latin: therapia (betegápolás) < görög: therapeia (gondozás, kezelés) < therapeo (ápol, gondoz, segít) < szanszkrit: dher (támogat, tart)]
Aki elkezd egy terápiát, az változni, változtatni akar. A változáshoz elengedhetetlen szembenézni önmagunk démonjaival, nehéz, olykor fájdalmas érzéseivel, eltemetett, fel nem dolgozott, el nem fogadott múltunkkal, amit két kézzel tolunk el magunktól. A terápia lényege, hogy lemenjünk a pokolba, megtaláljuk a jó mélyre elhajított dolgainkat s visszajöjjünk, felszínre hozva mindent, aminek feldolgozását követően elindulhatunk a vágyott változás útján. A jó terapeuta segít Téged ebben az utazásban, mert már nagyon rutinos pokoljáró…
Amikor valaki egy segítőhöz fordul (pszichológus, tanácsadó, terapeuta, mentor stb.) teszi mindezt azért, mert szüksége van egy olyan személyre, aki kívülről, objektíven segíti őt egy-egy nehéz helyzet kibogozásában, elfogadásában, feldolgozásában. A terapeutának nem együttérzőnek, hanem empatikusnak kell lennie. Az együttérzés érzelmi bevonódást jelent (amit egy jó terapeuta nem engedhet meg magának), míg az empátiában megértés, átlátás és a megoldás keresése áll.
A terápia lényege, hogy a legmélyebb összefüggéseidet tárja fel. A terapeuta elkísér Téged a pokolba és vissza is hoz onnan. Sokan, amikor elkezdjük a közös munkát nagyon meg vannak attól rémülve, hogy rosszabbul érzik magukat. Napokig nyomasztó érzések és gondolatok kerítik őket hatalmukba és lemondják a következő időpontot. A terapeuta dolga, hogy amikor azt érzed, hogy szeretnél megállni, mert eleged van az egészből, akkor továbblendítsen. Ez a legnehezebb feladat. Elhitetni azt, hogy attól leszel majd jobban, hogy most rosszabbul vagy. És azért vagy most rosszabbul, mert felszínre hoztunk valamit abból, amit Te ott mélyen, nagyon mélyen feldolgozatlanul elástál magadban. És a kulcs ebben van: feldolgozatlanul.
A feldolgozás nevű munkafázis közös munka. A terapeuta segít Neked ebben.
Sajnos sokaknak a segítségnyújtás azt jelenti, hogy megcsinálom helyetted. Nem, a segítségnyújtás nem ezt jelenti. A segítségnyújtás azt jelenti, hogy én mutatom az utat és ameddig szükség van rá, fogom a kezed. Aztán, ha elég erős vagy már, akkor elengedem. Nem az a feladatom, hogy megcsináljam helyetted, hanem, hogy elkísérjelek. Ha kell akár a pokolba is, a saját legmélyebb poklodba.
A terápia nem gyógyszer, amiből beszedünk egy dobozzal és pár hét után jobban leszünk. Sajnos néhány terápiás ülés nem nagyon tudja kielégíteni azt a fogyasztói igényt, hogy odamegyünk, kifizetjük, és már visszük is magunkkal az eredményt. A lélek nem így működik.
A terapeuta nem sebész, hogy kivágja belőled a nem kívánatos darabot.
A terapeuta nem varázsló, aki néhány ismeretlenül hangzó szót mormolva megszabadít az évek, vagy akár az évtizedek óta cipelt problémádtól.
A terápiának idő kell. Mert a gyógyuláshoz is idő kell. Idő kell egyrészt arra, hogy elfogadd a terapeutát, hogy megbízz benne, hogy képes légy megnyílni neki. Személyiségtől függ, hogy milyen tempóban történik ez meg. Aztán idő kell arra is, hogy feltárja a problémád, elakadásod gyökerét, hogy megtalálja, hogy honnan ered, honnan ismerős, mióta hozod azokat a mintákat, gondolatokat, reakciókat, érzéseket magaddal, amik éppen most a problémád okozói.
Idő kell ahhoz is, hogy megnyílj az önmagadon, saját érzéseiden való gondolkodáson, hogy megtanuld kifejezni az érzéseidet, hogy felismerd az összefüggéseket. Aztán amikor mindez megvan, amikor már érzed és ki is tudod fejezni az érzéseket, akkor kezdődik el az érdemi munka. Amikor eljutottunk a nehézség legaljára, elkezdünk visszajönni, és felhozzuk mindazt a tudást, tapasztalatot, amire szükséged van ahhoz, hogy felvértezd magad azokkal a gondolatokkal, erőforrásokkal, amelyek a problémád megoldásához szükségesek.
A terápia célja az, hogy a saját erődből egy másik tudatállapotba, egy másik hozzáállásba kerülj, hogy képes légy rugalmasabban gondolkodni. Hogy képes légy változni. Ehhez mindig idő kell, ahogyan idő kell a szénnek is a gyémánttá váláshoz.
Nagyon sokan beleesnek abba a hibába, hogy mindenféle terápiákra eljárnak párhuzamosan, mert annyira szeretnének megszabadulni a problémájuktól, a lehető leggyorsabban. Nos, a kevesebb több. A többféle módszer, csak összezavar. Lehet, hogy mindenki ugyanarról beszél, csak egy kicsit más megközelítésből és ez benned egy még hatalmasabb káoszt szül, mint amivel elindultál. Azt szoktam javasolni, ha elkezdtél valamit, akkor azt fejezd be, és ha még van mit kezdened azzal a témával, akkor mehetsz egy másik irányba is, egy másik módszerrel.Próbálj ki nyugodtan többet, de sohasem egyszerre!
A terápia nem csodaszer, hanem egy módszer, ami az önismereted fejlesztésén keresztül elvezethet Téged a gyógyuláshoz. Csak rajtad múlik, hogy mennyi időt szánsz rá, hiszen a terápia addig tart, amíg fel nem ismered a saját felelősséged abban a helyzetben, amiben vagy.